Azért, mert a szívünk megnyitásának és önmagunk elfogadásának a módszerét nem ismerjük. Amit megtanultunk a szüleinktől, testvéreinktől, a többi közösségtől, amikben felnőttünk, aszerint van bennünk ami szerethető és van, amit elfogadni nem lehet. Az elutasítás blokkot képez a szívcsakrában, az el nem fogadás alacsony rezgését a szív nyitásával, a feltétel nélküli szeretet magasabb rezgésével tudjuk feloldani. Ugyanis minden dolog, minden lény elfogadható és szerethető, a feltétel nélküli szeretet rezgésébe emelhető. Ha a szív nyitva, akkor a feltétel nélküli szeretet és elfogadás erőfeszítés nélkül kiárad, mert ez a természete. Áradó, gyógyító, teljes. Minden lény a fejlődésében, a tudatosságában valahol tart, ahonnan tovább fejleszthető. Az elkövetett hibák a fejletlenségből, tudás hiányból származnak, bűnné csak az adott értékrend teszi, amit az adott emberi csoport a magáénak vall.
Egy esemény, történés a személyiségemmel ütközve válik bennem valamilyenné. Ami történik, önmagában sem jó, sem rossz, negatív vagy pozitív élménnyé attól válik, ahogy megélem, amilyen szintig be tudom engedni. Egy veszteség kiválthat dühöt, fájdalmat, végül pedig feloldódik és helyére kerül az elfogadás által. Ha a saját személyiségünkből eredő elutasító hozzáállást feloldjuk, akkor leszünk arra képesek, hogy meglássuk annak a dolognak a jó oldalát is.
A szubjektív vélemény azt jelenti, hogy egy adott dolog egy részét felerősítve látjuk, a másik részét pedig elnyomjuk.
Az objektív látás azt jelenti, nem fűződik ahhoz érdeked, hogy a megtapasztalt dolgot eltorzítsd. Milyen érdeke fűződik az egódnak ahhoz, hogy torzítson?
A kényelem, a biztonság, a jó közérzet ez a három a legalapvetőbb. A szüleink a saját meg nem valósított vágyaikat rajtunk, a gyerekeiken keresztül szeretnék/szerették volna való váltani. Milyen hatással van ez a gyermek kialakuló személyiségére?
Kényelmetlen lesz, mert erőnkön keresztül kell teljesítenünk, oda a jó közérzet, mert azzal kell foglalkozzunk, amivel egyáltalán nem szeretnénk.
Megrendül az önbizalmunk, félni fogunk a szeretet megvonásától, a büntetéstől, a megszégyenítéstől.
Szerethetőségünk meghatározott viselkedéshez és teljesítményhez lesz kötve, ami aztán belső követelménnyé, a személyiségünk részévé válik. Hibáztatjuk önmagunkat, vagy pedig a belső feszültségünket a külvilágba kivetítve egy másik emberben kifogásoljuk és támadjuk, ott „fedezzük fel” a saját problémánkat. Elfelejtettük vagy soha meg nem tapasztaltuk azt, hogy a létezés jogán mienk az elfogadás, az öngyógyítás energiája és a szeretet. Mint az elakadt lemez, úgy teremtjük újra ugyanazokat a helyzeteket, újra és újra elbukva, mert a bennünk élő gyermek nem volt rá képes, hogy feldolgozza az elutasítást, a büntetést, a hazugságokat, a szégyent, az elhagyottságot és a bántást magát.
Ott kell tehát kijavítani és harmonikussá tenni a személyiségünket, ahol a blokk képződött. Elindulunk és megtaláljuk a Belső Gyermekünket, meghallgatjuk, megvigasztaljuk, szeretjük és elfogadjuk. Megadunk neki mindent, amire vágyott. Érzéseket, élményeket, bátorítást, önbizalmat, figyelmet, biztonságot.
Megtanulható a szívnyitás és az elfogadás technikája, a személyiség fejleszthető, az öngyógyítás forrása ott van minden emberben.
