Domoszlai Katalin – Spirituális terapeuta

Amikor egy család működése diszharmónikus, a gyermekek arra törekednek, hogy kiegyensúlyozzák azt és közben átélhessék az érzést, fontosak.

 

Szerepeink közül néhány: a Megmentő, a Hős, a Sztár, A túlteljesítő, Anyuci kicsi férfija, Apuci kis hercegnője, az egyik szülő pót házastársa, egyik szülő pajtása vagy barátnője. Anyu vagy apu gondviselője, a Jógyerek. A Békekövet, a Bűnbak, a családi Áldozat, a Lázadó, az Elveszett gyerek. ( forrás Bradshaw: Vissza önmagunkhoz )

Bármelyik szerepbe is állunk be, a szerep ránk merevedik, elveszítjük azt ön-azonosságot, nemcsak azt, hogy önmagunk lehessünk, hanem ezen felül azt is, hogy kibonthassuk magunkból a fejlődési potenciálokat.

 

Ha őszintén ránézünk erre, beláthatjuk, hogy ezek a szerepek a vágyott siker helyett gyakran kudarccal végződnek. Akkora az ár, amit fel kell adnunk önmagunkból, hogy eljátszhassuk ezeket, hogy nagyon mély belső boldogtalansággal fizetünk meg érte. Boldoggá és elégedetté tenni azt a szülőt, akiben belül örök elégedetlenség, boldogtalanság van, az olyan, mintha lyukas hordóba hordanád a vizet. Lehetetlen, megnyomorító küldetés. Mindegyik szerepben közös az, ha ki mernénk lépni belőle, értéktelennek éreznénk magunkat, nagyon gyakran szégyellenénk magunkat, ha másként éreznénk, cselekednénk, mint amit a szerep megkíván.

Kiemelten fontos hangsúlyozni, hogy a megoldás nem az, hogy elkezdjünk egy másik szerepet, ami az eddigi szöges ellentéte. Hanem azt, bölcsen tovább visszük a szerepből azt, amit érdemes megtartani és megtanulunk nem mondani arra, ami ellen az egész lényünk tiltakozik.

 

A Sztár gyerek szindrómát tapasztaltam átszőve a túlteljesítő szereppel, ezt szeretném veletek megosztani, hogyan éltem meg és mit okozott bennem. Négy éves múltam, amikor már tudtam írni, olvasni. Az apám egy baráti társaságban szerepletetett, fejjel lefelé fordítva tartotta a Somogyi Néplapot. Régi, retro történet A címlapra mutatva megkérdezte, mi van oda írva. Mondom, Somogyi Néplap. Erre ő ragyogva, nézzétek, még fejjel lefelé is tud olvasni! Erre én: nem tudok, csak tudom mi van oda írva… Miért kell még nagyobbat hazudni annál, amit tudok?

Olyan mélyen be lett kódolva aztán, hogy az extránál is extrábbat kell nyújtani. Hogy csak a sikereimben tudtam szeretni magamat. Hogy mindig a bonyolult, a nehéz felé fordultam… Meg kellett tanulni az „elég jó ez így is” életérzést. Újra és újra visszafordítani a figyelmemet, hogy a könnyű és az egyszerű megoldásokat keresse.

 

Amikor a szülő nem gyerekként neveli a gyerekét, hanem ráaggat egy felnőtt szerepet, a teljes gyermekkorát elveszi és azt is, hogy felnőttként leválhasson a szülőről, hogy legyen saját élete. Ha a szülő társa a gyerek, a „szerelme”, a támasza vagy a szolgája, akkor az a gyermek felnőttként képtelen a társának megadni azt, amire vágyik, számára a szülő lesz az első és legfontosabb.

 

A Jógyerek szindróma talán legártalmasabb hatása az, nincsenek eszközök arra, hogy valaki ki tudjon állni önmagáért. Terápiában gyakran találkozom azzal a gubanccal, hogy még a normális emberi érzéseiket sem merik felvállalni, nemhogy azt, önazonosak lehessenek. Nem lehet dühös, önző, frusztrált, jónak kell lenni, minden áron. Aztán az elfojtott érzések a testünkön keresztül üzennek, betegségek formájában. Gyakori a pajzsmirigy rendellenesség, ami az önérvényesítésünk központja.

 

Az Elveszett gyerek szindróma olyan családi környezetben jön létre, ahol a szülőknek minden sok. A gyermek együttérzésből szeretné elkerülni azt, bármilyen plusz terhet adjon a szüleinek. Szinte nem is létezik. Lemond a segítségkérésről és a vágyairól. Azért is bocsánatot kér, hogy él.

 

A megmentő szerep estén azt tanácsolom, ettől aztán mentsd meg magad Áthatja a vágy, jónak, fontosnak érezd magad. De igazából ez trauma ismétlés, erős bűntudattól áthatva, valamikor anno, valakin nem tudtál segíteni, de most megmutatod… Trauma ismétlés esetén sajnos törvényszerű, hogy ugyanúgy átéld a felesleges küzdelmet, önmagad háttérbe szorítását, feleslegesen. Nyilván azért születtünk, hogy hasznosak legyünk, hogy ez a világ és benne mi magunk is jobbá válhassunk. De ez akkor valósulhat meg, ha jól vagy, ha önmagaddal is törődsz. A jólléteddel, a fejlődéseddel. A másik nagy probléma ezzel, hogy a szolgálat kifejezetten káros, ha magadat nem egy jó ügynek, hanem egy másik ember egójának rendeled alá….

 

Abban, hogy a jót és hasznosat tudjuk megtartani ezekből a szerepekből, elsősorban az érzelmi intelligencia tud segíteni. Őszintén megélni, adott helyzetben mit érzel. Minden emberi érzésnek helye van, a feladat az, mit tudsz kezdeni vele. Minden negatív érzésnél az a feladat, elfogadd, belső munkára van szükség. Cselekedni, kapcsolódni másik emberhez akkor érdemes, ha pozitív a hozzáállásod. Ez vonatkozik a félelemre, a haragra és a szégyenre. Ezeknek a feloldásához érdemes terápiás segítséget kérni. Viszont érdemes kifejezni a szomorúságot, elmondani amikor valami fáj, rosszul esik. Ha el tudod azt kerülni, hogy ezt hibáztató módon tedd, akkor kaphatsz empátiát attól, akiben ez a képesség ott van. A negatív reakció is a javadra válik, ismerd fel, ha a másikban nincs empátia azt az embert el kell engedned a világodból. Felesleges mentségeket találni a viselkedésére.