Archive for szeptember, 2015

Örömmel tölt el, hogy hatékony segítséget tudtam adni ebben az élethelyzetben.

” Harmincéves koromban biztos párkapcsolatban éltünk a kedvesemmel. Három gyereket terveztünk akkoriban, és amikor eldöntöttük, hogy jöhet a baba, nagyon gyorsan teherbe is estem.

Dúltak bennem a hormonok, hánytam, sírtam, hánytam, sírtam. Ebben a felfokozott érzelmi állapotban ejtettem ki először a számon, hogy én bizony nem akarom ezt a gyereket. A párom persze értetlenül és megdöbbenve állt előttem.

Ő nagyon szeretett volna apa lenni, de megkérdezte, hogy elvetessük-e a magzatot. Bevallom őszintén, hogy megfordult ez az eshetőség is a fejemben, majd gyorsan bűntudatom lett emiatt. Eszembe jutottak azok a nők, akik hosszú évekig küzdenek azért, hogy babájuk lehessen, én meg simán eldobtam volna magamtól.

A párom vigasztalt, és meggyőzött, hogy hamarosan csillapodnak bennem ezek a démonok, minden rendben lesz, ő mindenben támogat, ne aggódjak. Én pedig úgy tettem, mintha élvezném a terhességet, de amikor magamra néztem, utáltam a látványt, a lassan, de biztosan növekedő hasamat, a nehéz mozgásomat, hogy éjjelente alig alszom.

Egyre közeledett a szülés időpontja, karácsonyra voltam kiírva. Az orvosom boldogan közölte, hogy valódi ajándék lesz a gyermekünk, de én valahogy nem tudtam neki örülni.

Rettenetesen nehéz volt az a nap, amikor eljött a szülés ideje. Nem voltak igazi fájásaim, így végül az orvosok úgy döntöttek, megcsászároznak. Amikor a kezembe adták a babát, sírva fakadtam, de nem az örömtől, hanem mert azt éreztem: egész egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni.

Bőgtem, mint egy hülye, és azt mondtam neki, ne haragudjon, amiért ilyen anyukát fogott ki.

Kétségbeesve szoptattam. Közben azt mondogattam magamnak, hogy legalább ennek mennie kell, ha már megszülni sem tudtam a gyermekemet. Aztán, ahogy haladtunk előre az időben, sosem tudtam eldönteni, miért sír. Folyamatos küzdés volt az életünk, alig aludt, mindig csak sírt és sírt. Nekem senki nem szólt előre, hogy ez ennyire nehéz lesz. Az első egy évünk gyakorlatilag teljesen összefolyt. Éjjelente tízszer kellett felkelni hozzá, teljesen kimerültem.

Kezdtem azt hinni, hogy mérgező a tejem, mert úgy tűnt, sosem növi ki a hasfájást. Mire nagy nehezen átvészeltük ezt az első időszakot, szinte rögtön jöttek a a fogzás és a mozgásfejlődés nehézségei. A párom ott segített, ahol tudott. Napközben dolgozott, amikor pedig hazajött, kezdte a házimunkát, pakolt, vasalt, mosogatott, takarított. Közben számtalanszor végighallgatta a mondókámat, hogy alkalmatlan vagyok az anyaságra, nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel, és inkább adjuk örökbe, más biztosan szeretni fogja, de én képtelen vagyok rá. A férjem ennek ellenére is szeretett, és kitartott mellettem. Nem ítélt el, türelmesen meghallgatott újra és újra. Néha együtt sírtunk.

Rettenetesen szégyelltem, hogy így érzek. A közvetlen családom egy legyintéssel letudta a dolgot. Múló hisztiként kezelték. De nem volt olyan nap, amikor jól éreztem volna magam.

Gyakorlatilag összeköltöztem a nagyszülőkkel, hogy minél kevesebbet maradjak kettesben a lányommal. Haragudtam rá, amiért elvette tőlem a saját időmet. Nem volt már én, csak mi voltunk, és ez a királyi többes napi szinten keserítette meg az életemet. Persze kívülről úgy tűnt, hogy remek anya vagyok: szoptattam, hozzátápláltam, altattam, babafoglalkozásokra jártunk. Lassan hozzászoktattam magam a gondolathoz, hogy mindezt kénytelen vagyok végigcsinálni. Egyfolytában a többi anyukához képest hasonlítgattam magam, azt gondoltam, nekik könnyebb, nekik biztosan minden jobban megy. Aztán a gyerek közösségbe került, én pedig visszamentem a munkahelyemre.

Lassan egy éve dolgoztam már, amikor előállt a párom azzal az ötlettel, hogy kellene a lányomnak egy testvér. Egyértelmű volt a válaszom: nem akarom. Rettegtem attól, hogy elölről kezdődik ez az egész kálvária. De a párom annyira erősködött, hogy a második már sokkal könnyebb lesz, hiszen tudjuk, mit kell csinálni… elhittem neki. Azonnal teherbe estem.

És újra kezdődött minden, jöttek a rosszullétek, feltörtek bennem azok a régi érzések. Úgy éreztem, hogy nekem nem kell gyerek.

A második alkalommal ragaszkodtam hozzá, hogy természetes úton szüljek, ezért orvost váltottunk. Azzal győzködtem magam, ha rendesen szülök, akkor biztosan automatikusan kialakul majd bennem az anyai érzés. Iszonyatos kínlódások közepette nagy nehezen megszültem a második lányomat, azt hittem, szétszakadok közben. Amikor a mellkasomra tették, ürességet, elutasítást, pánikot éreztem, és azt, hogy már nemcsak egy van, hanem kettő. Csalódott voltam, mert akkor sem jött el az érzés, semmilyen anyai örömöt nem éreztem. Ezúttal a szoptatás sem ment, ezért tanácsadót hívtunk. De sem ő, sem a védőnő nem tudott segíteni. Egyetlen egyszer sikerült valamilyen kicsavart pózban megszoptatnom a kisbabámat.

Ezután begyulladt a mellem, elapadt a tejem is, kész csődtömeg voltam. Sajnáltam magam, hogy kezdhetem elölről az egészet. Sajnáltam a nagyobbik gyerekemet, hogy ezt neki végig kell néznie, és persze a páromat is, akinek újra át kellett élni mindent. Beszűkült a világ. Az járt a fejemben, mindenkinek jobb lenne, ha én nem lennék, könnyebb lenne az életük nélkülem. Kilátástalanság és káosz volt körülöttem, be voltam zárva a rémes érzéseimmel a négy fal közé. És nem szállt le rám a babaillatos, rózsaszínű köd.

A második lányom születése után két héttel a párom kezébe adtam gyereket azzal, hogy tessék, itt van, a tied, te akartad. Ettől fogva éjjelente nem keltem fel hozzá, nem foglalkoztam vele, ha sírt, nem vettem föl. Elkezdtem őt és a páromat hibáztatni a rémes helyzetemért. Ránéztem a kisebbik lányomra, és azt éreztem, hogy nem akartam még egy gyereket, elég volt az az egy is. Csak tehernek láttam, aki azért született, hogy megkeserítse az életemet.

Gyűlöltem magam, hogy ilyen vagyok. Ekkor döbbent rá mindenki, hogy nagyon nagy a baj. Pszichiáterhez küldtek, aki felírt valami nyugtatót és elküldött pszichológushoz, akihez persze csak egyszer jutottam el, a második alkalomra már el se mentem. A nyugtatótól zavart voltam és kába, de legalább nem voltak érzések sem, ez vigasztalt egy ideig.

Talán három hónapos lehetett a kislányom, amikor megfogalmazódott bennem, hogy végképp elbuktam, de most aztán tényleg fel kell állom, szembe kell néznem önmagammal, mert meg akartam gyógyulni. Onnantól kezdve nem vettem be több gyógyszert. Segítséget kértem egy önismereti tanácsadótól, aki külföldön élt, ezért skype-on keresztül foglalkozott velem. Hetente egyszer, néha kétszer is  beszélgettünk, ami alatt vezetett meditációt csináltunk, és a szorongást, a félelmeket  oldottunk. A cél az volt, hogy minél hamarabb, segítő nélkül is önállóan boldoguljak.

Fél évnyi terápia után találtam egy tanfolyamot, ahol önismereti rendszert, oldást, problémamegoldást és képességfejlesztést oktattak. Megtanultam ezalatt az idő alatt megismerni, elfogadni és elengedni. Igyekeztem őszintének lenni, elsősorban magammal szemben. Még ha olykor nehéz is volt szembesülni a dolgokkal, de megtanultam szeretni önmagam és másokat, feldolgozni és elfogadni a fájó gyerekkori emlékeket, és magam mögött hagyni a múltat, a kínzó önostorozást. Feladtam a megfelelési kényszert és az elvárásokat is. Még most sem állítom, hogy mindent feldolgoztam, de a módszerem és a technikám megvan hozzá. Szépen haladok az utamon. Talán a bűntudat feldolgozása volt a legnehezebb, hogy mekkora sérülést okoztam ezzel a lányoknak. Vajon később szembesítenek majd mindezzel? Milyen kapcsolataik lesznek, hiszen az első évekbe nem voltam „jó” anya? Vajon ők azért születtek hozzám, hogy jobb emberré váljak?

Eltelt azóta három év, én pedig stabil vagyok. Nincsenek mély hullámvölgyek, magabiztosabbnak látom magam.

Vannak eszközeim a megoldáshoz. Ha valami felkavar, zavar, bánt, akkor rögtön foglalkozom vele, nem hagyom, hogy feltorlódjon. Kialakítottam magamnak a saját időmet. Elfogadtam, hogy emberből vagyok, elbuktam, hibáztam, újra felálltam és kijöttem a gödörből. Sokat ölelgetem a lányokat, gyakran  elmondom nekik, hogy mennyire szeretem őket, és megköszönöm, hogy a legnagyobb tanítást tőlük kaptam.

Ők erre csak annyit mondanak: te vagy a legjobb anyuka a világon.

Megérte. “

domoszlaikatalin on szeptember - 20 - 2015
Hozzászólások kikapcsolva
categories: Ajánlások