Archive for the ‘Ajánlások’ Category

 

Élménybeszámoló Belső Gyermek terápiában végzett vezetett meditációs élményről:

 

50 éves koromra már majdnem sikerült egybe rendeznem a tendenciózusan darabokra eső életemet. Férfi emberként első sorban a metafizikán keresztül közelítettem a problémák feltárásához és megoldásához, szem előtt tartva azt, hogy más úgysem fogja megoldani helyettem, a csináld magad eszközeire hagyatkozva. Jelentős részeredményeket értem el, de egésszé sosem akart a dolog összeállni. Lennie kell meg bizony pár fontos, hiányzó részletnek. Kati tanácsára már régebb óta végeztem egyszerűbb meditációs gyakorlatot a gyökér csakrában megrekedt félelmek oldására, komoly sikerrel. Így jutott eszembe az, hogy ő, a spirituális gyógyítással foglalkozók közül már nyújtott nekem hatékony segítséget. Rövid internetes egyeztetés után abban maradtunk, hogy bepillantunk a kisgyermek koromba. Érdekes kihívásnak tekintettem, mivel a tudatalattim az öt éves korom előtt történteket olyan titkosan zárolta, hogy nem csak egy neves pszichiáternek, de egy barát által ajánlott médiumnak sem sikerült a fátyol mögé kukkantania és még saját magamnak sem. A megbeszélt időpontban a következők történtek a skype betárcsázása után. Kellemes, háborítatlan félhomályban ültem az étkező asztalon lévő iPad mellett. Egy rövid általános érdeklődés után Kati azt ajánlotta, hogy foglalkozzunk először inkább a már neki korábban említett párkapcsolati problémáimmal, amik megoldásához segítségül mutat nekem egy meditációs gyakorlatot.Nem tartottunk szünetet, a feltörhetetlen gyermekkori blokk oldása következett. Kati arra kért, hogy képzeljem el, egy labdát tartok a kezemben. Abban a pillanatban megjelent egy régi fotó, amin a 2-3 éves szöszi, nagy barna szemű kisfiú egy labdát tart a kezében. Megjelent lelki szemeim előtt, ahogy felfelé néz érdeklődve. Nem beszélt, ha Kati vezetésével kérdeztem tőle valamit, a fejével jelzett. Először azt kérdeztem, hogy van-e valaki vele, majd hogy foglalkozik-e valaki vele. Mindkétszer szomorúan rázta a fejet. Kati mondta, hogy öleljem át. Már nagyobbacska, ismét egy régi fényképről látom a már 4-5 éves, barna hajú, vékony kisfiút, a gyönyörű, nagy barna szemeivel. Bújik hozzám, ölel, átfogja a nyakamat. Anyai szeretetet kap. Ez azért is érdekes, mert a lányaim nevelése során gyakran viselkedtem a gondoskodó anya szerepében és a gyermekeim is mindig azon versenyeztek, hogy ki aludjon apával. Kati azt kérdezi, hogy mit akar adni nekem a kisfiú énem. Egy sárga műanyag kacsát, fürdőkádba való játékot, ami átalakul öntöző kannává. Kati most arra kért, hogy képzeljem el magamat virágként. Egy szép, sárga levelű, barna közepű margaréta jelent meg, ócska kis műanyag cserépben. A gyökértelenség szimbóluma úgy 25 év után köszönt vissza. Egy neves pszichiáter kért arra egyszer, hogy képzeljem el magam faként. Hatalmas, terebélyes lombú vadgesztenye fát láttam akkor. Mikor azt mondta nézzem meg a gyökérzetét, gyakorlatilag nem is volt neki. Kati azt kéri, ültessük el a kisfiúval a virágot. Kisnémedin, szülőfalumban vagyunk, a szép határban. Ketten locsoljuk az elültetett virágot, amiből hatalmas napraforgó lesz, ami csak egyre nő az ég felé. A gyakorlat zárasaként Kati arra kért, hogy zárjam a szívembe a kisfiút, szeressem őt és hagyjam, hogy ő is szeressen engem. Egész idő alatt elemi erővel éreztem a kellemes borzongást. Az is érdekes, hogy mindkét vezetett meditációs gyakorlat milyen könnyeden zajlott, pedig tudom magamról, hogy jelenlegi energia szintem igen alacsony. Úgy éreztem, ebben is kaptam segítséget a távolból, mint ahogy furcsa mód teljesen nyugodt és fókuszált is voltam, ami a délutáni órákban nem jellemző rám. Köszönöm!

 

domoszlaikatalin on október - 31 - 2020
Hozzászólások kikapcsolva
categories: Ajánlások

Örömmel tölt el, hogy hatékony segítséget tudtam adni ebben az élethelyzetben.

” Harmincéves koromban biztos párkapcsolatban éltünk a kedvesemmel. Három gyereket terveztünk akkoriban, és amikor eldöntöttük, hogy jöhet a baba, nagyon gyorsan teherbe is estem.

Dúltak bennem a hormonok, hánytam, sírtam, hánytam, sírtam. Ebben a felfokozott érzelmi állapotban ejtettem ki először a számon, hogy én bizony nem akarom ezt a gyereket. A párom persze értetlenül és megdöbbenve állt előttem.

Ő nagyon szeretett volna apa lenni, de megkérdezte, hogy elvetessük-e a magzatot. Bevallom őszintén, hogy megfordult ez az eshetőség is a fejemben, majd gyorsan bűntudatom lett emiatt. Eszembe jutottak azok a nők, akik hosszú évekig küzdenek azért, hogy babájuk lehessen, én meg simán eldobtam volna magamtól.

A párom vigasztalt, és meggyőzött, hogy hamarosan csillapodnak bennem ezek a démonok, minden rendben lesz, ő mindenben támogat, ne aggódjak. Én pedig úgy tettem, mintha élvezném a terhességet, de amikor magamra néztem, utáltam a látványt, a lassan, de biztosan növekedő hasamat, a nehéz mozgásomat, hogy éjjelente alig alszom.

Egyre közeledett a szülés időpontja, karácsonyra voltam kiírva. Az orvosom boldogan közölte, hogy valódi ajándék lesz a gyermekünk, de én valahogy nem tudtam neki örülni.

Rettenetesen nehéz volt az a nap, amikor eljött a szülés ideje. Nem voltak igazi fájásaim, így végül az orvosok úgy döntöttek, megcsászároznak. Amikor a kezembe adták a babát, sírva fakadtam, de nem az örömtől, hanem mert azt éreztem: egész egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni.

Bőgtem, mint egy hülye, és azt mondtam neki, ne haragudjon, amiért ilyen anyukát fogott ki.

Kétségbeesve szoptattam. Közben azt mondogattam magamnak, hogy legalább ennek mennie kell, ha már megszülni sem tudtam a gyermekemet. Aztán, ahogy haladtunk előre az időben, sosem tudtam eldönteni, miért sír. Folyamatos küzdés volt az életünk, alig aludt, mindig csak sírt és sírt. Nekem senki nem szólt előre, hogy ez ennyire nehéz lesz. Az első egy évünk gyakorlatilag teljesen összefolyt. Éjjelente tízszer kellett felkelni hozzá, teljesen kimerültem.

Kezdtem azt hinni, hogy mérgező a tejem, mert úgy tűnt, sosem növi ki a hasfájást. Mire nagy nehezen átvészeltük ezt az első időszakot, szinte rögtön jöttek a a fogzás és a mozgásfejlődés nehézségei. A párom ott segített, ahol tudott. Napközben dolgozott, amikor pedig hazajött, kezdte a házimunkát, pakolt, vasalt, mosogatott, takarított. Közben számtalanszor végighallgatta a mondókámat, hogy alkalmatlan vagyok az anyaságra, nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel, és inkább adjuk örökbe, más biztosan szeretni fogja, de én képtelen vagyok rá. A férjem ennek ellenére is szeretett, és kitartott mellettem. Nem ítélt el, türelmesen meghallgatott újra és újra. Néha együtt sírtunk.

Rettenetesen szégyelltem, hogy így érzek. A közvetlen családom egy legyintéssel letudta a dolgot. Múló hisztiként kezelték. De nem volt olyan nap, amikor jól éreztem volna magam.

Gyakorlatilag összeköltöztem a nagyszülőkkel, hogy minél kevesebbet maradjak kettesben a lányommal. Haragudtam rá, amiért elvette tőlem a saját időmet. Nem volt már én, csak mi voltunk, és ez a királyi többes napi szinten keserítette meg az életemet. Persze kívülről úgy tűnt, hogy remek anya vagyok: szoptattam, hozzátápláltam, altattam, babafoglalkozásokra jártunk. Lassan hozzászoktattam magam a gondolathoz, hogy mindezt kénytelen vagyok végigcsinálni. Egyfolytában a többi anyukához képest hasonlítgattam magam, azt gondoltam, nekik könnyebb, nekik biztosan minden jobban megy. Aztán a gyerek közösségbe került, én pedig visszamentem a munkahelyemre.

Lassan egy éve dolgoztam már, amikor előállt a párom azzal az ötlettel, hogy kellene a lányomnak egy testvér. Egyértelmű volt a válaszom: nem akarom. Rettegtem attól, hogy elölről kezdődik ez az egész kálvária. De a párom annyira erősködött, hogy a második már sokkal könnyebb lesz, hiszen tudjuk, mit kell csinálni… elhittem neki. Azonnal teherbe estem.

És újra kezdődött minden, jöttek a rosszullétek, feltörtek bennem azok a régi érzések. Úgy éreztem, hogy nekem nem kell gyerek.

A második alkalommal ragaszkodtam hozzá, hogy természetes úton szüljek, ezért orvost váltottunk. Azzal győzködtem magam, ha rendesen szülök, akkor biztosan automatikusan kialakul majd bennem az anyai érzés. Iszonyatos kínlódások közepette nagy nehezen megszültem a második lányomat, azt hittem, szétszakadok közben. Amikor a mellkasomra tették, ürességet, elutasítást, pánikot éreztem, és azt, hogy már nemcsak egy van, hanem kettő. Csalódott voltam, mert akkor sem jött el az érzés, semmilyen anyai örömöt nem éreztem. Ezúttal a szoptatás sem ment, ezért tanácsadót hívtunk. De sem ő, sem a védőnő nem tudott segíteni. Egyetlen egyszer sikerült valamilyen kicsavart pózban megszoptatnom a kisbabámat.

Ezután begyulladt a mellem, elapadt a tejem is, kész csődtömeg voltam. Sajnáltam magam, hogy kezdhetem elölről az egészet. Sajnáltam a nagyobbik gyerekemet, hogy ezt neki végig kell néznie, és persze a páromat is, akinek újra át kellett élni mindent. Beszűkült a világ. Az járt a fejemben, mindenkinek jobb lenne, ha én nem lennék, könnyebb lenne az életük nélkülem. Kilátástalanság és káosz volt körülöttem, be voltam zárva a rémes érzéseimmel a négy fal közé. És nem szállt le rám a babaillatos, rózsaszínű köd.

A második lányom születése után két héttel a párom kezébe adtam gyereket azzal, hogy tessék, itt van, a tied, te akartad. Ettől fogva éjjelente nem keltem fel hozzá, nem foglalkoztam vele, ha sírt, nem vettem föl. Elkezdtem őt és a páromat hibáztatni a rémes helyzetemért. Ránéztem a kisebbik lányomra, és azt éreztem, hogy nem akartam még egy gyereket, elég volt az az egy is. Csak tehernek láttam, aki azért született, hogy megkeserítse az életemet.

Gyűlöltem magam, hogy ilyen vagyok. Ekkor döbbent rá mindenki, hogy nagyon nagy a baj. Pszichiáterhez küldtek, aki felírt valami nyugtatót és elküldött pszichológushoz, akihez persze csak egyszer jutottam el, a második alkalomra már el se mentem. A nyugtatótól zavart voltam és kába, de legalább nem voltak érzések sem, ez vigasztalt egy ideig.

Talán három hónapos lehetett a kislányom, amikor megfogalmazódott bennem, hogy végképp elbuktam, de most aztán tényleg fel kell állom, szembe kell néznem önmagammal, mert meg akartam gyógyulni. Onnantól kezdve nem vettem be több gyógyszert. Segítséget kértem egy önismereti tanácsadótól, aki külföldön élt, ezért skype-on keresztül foglalkozott velem. Hetente egyszer, néha kétszer is  beszélgettünk, ami alatt vezetett meditációt csináltunk, és a szorongást, a félelmeket  oldottunk. A cél az volt, hogy minél hamarabb, segítő nélkül is önállóan boldoguljak.

Fél évnyi terápia után találtam egy tanfolyamot, ahol önismereti rendszert, oldást, problémamegoldást és képességfejlesztést oktattak. Megtanultam ezalatt az idő alatt megismerni, elfogadni és elengedni. Igyekeztem őszintének lenni, elsősorban magammal szemben. Még ha olykor nehéz is volt szembesülni a dolgokkal, de megtanultam szeretni önmagam és másokat, feldolgozni és elfogadni a fájó gyerekkori emlékeket, és magam mögött hagyni a múltat, a kínzó önostorozást. Feladtam a megfelelési kényszert és az elvárásokat is. Még most sem állítom, hogy mindent feldolgoztam, de a módszerem és a technikám megvan hozzá. Szépen haladok az utamon. Talán a bűntudat feldolgozása volt a legnehezebb, hogy mekkora sérülést okoztam ezzel a lányoknak. Vajon később szembesítenek majd mindezzel? Milyen kapcsolataik lesznek, hiszen az első évekbe nem voltam „jó” anya? Vajon ők azért születtek hozzám, hogy jobb emberré váljak?

Eltelt azóta három év, én pedig stabil vagyok. Nincsenek mély hullámvölgyek, magabiztosabbnak látom magam.

Vannak eszközeim a megoldáshoz. Ha valami felkavar, zavar, bánt, akkor rögtön foglalkozom vele, nem hagyom, hogy feltorlódjon. Kialakítottam magamnak a saját időmet. Elfogadtam, hogy emberből vagyok, elbuktam, hibáztam, újra felálltam és kijöttem a gödörből. Sokat ölelgetem a lányokat, gyakran  elmondom nekik, hogy mennyire szeretem őket, és megköszönöm, hogy a legnagyobb tanítást tőlük kaptam.

Ők erre csak annyit mondanak: te vagy a legjobb anyuka a világon.

Megérte. “

domoszlaikatalin on szeptember - 20 - 2015
Hozzászólások kikapcsolva
categories: Ajánlások

 Az egyik jelentős okom, amiért szeretek Katival dolgozni, mert segít. Sok dolgunk van még, de nem csak én érzem a változást, hanem pozitív visszajelzéseket is kapok.

Bármiről lehet vele beszélni – ez közhelynek hangozhat – de valójában ez egy nagyon fontos dolog.
Jókat szoktunk nevetni, de nagy sírások és feltörő érzések is vannak, ezért aki őt választja, tudnia kell, nem puha, nem fog sajnálni, de azt sem mondja meg mit tegyél és nem szid le.
Rávezet olyan dolgokra, amiket Te sem tudtál.
Mindig számíthatok rá és minden beszélgetés vele megnyugtat, rám így hat.

Till Gabriella

domoszlaikatalin on február - 19 - 2013
Hozzászólások kikapcsolva
categories: Ajánlások

Nekem nagyon nagy élmény volt a vezetett meditáció megtapasztalása, és sokat segített, mert ugye nem egyedül, és nem felvételről hallgatom a meditációt, hanem aszerint, hogy mi jön fel egy-egy képben, a vezető alakítja a továbbiakat. Olyan gubancokra láthat így rá az ember teljesen tisztán, amire egyébként lehet, hogy soha. Olyan megértések jöttek belőle, amit addig csak olvastam, vagy hallottam, tudtam, de nem éreztem. Sokat lehetne mesélni arról a sok-sok lépésről, amit az utóbbi egy évben a Kati segítségével megtettem. Próbáljátok ki ti is!!!

 

Vera

domoszlaikatalin on január - 14 - 2013
Hozzászólások kikapcsolva
categories: Ajánlások

Körülbelül 1 éve beszélgetünk a Katival, és most kezdtünk el intenzívebben dolgozni a problémámon. Sok minden kiderül egy beszélgetés után, amit nem is gondoltam volna, ráadásul a Kati engem vezet rá a megoldásra, nem ő mondja meg. Nem egy átlagos pszichológiai terápia, ami arról szól, hogy “akkor most beszeljünk erről-arról”, hanem képek által vezeti fel a problémát, ami szerintem sokkal hatékonyabb módszer, mint bármi más.
Nekem nagyon bevált, több önbizalmam lett, sikeresebbnek érzem magam és könnyebbnek. Egy elég mely pesszimizmusból segített kiemelni, segített a párkapcsolati problémámban, illetve gyerekkori problémákra is rávilágított amik kihatnak az életemre. Jelenleg ezt próbáljuk feloldani, és eddig elég jó eredményekkel büszkélkedhetünk. Mindenkinek határozottan ajánlani tudom Domoszlai Katalint, nagy tapasztalattal rendelkezik, nagy tudással, és rengeteg együttérzéssel.
Dóri

domoszlaikatalin on január - 12 - 2013
Hozzászólások kikapcsolva
categories: Ajánlások